Kétféle is van, egyik a térben létezők, valahol  az éteri végtelenben, több irányban is, a számtalan csillagrendszer bármelyikében, akikkel egy szia-helló párbeszéd is csak több száz év alatt zajlana, így velük a kapcsolat több okból is értelmetlen és kétséges, hiszen többnyire  nem is szénalapú a szerveződésük, velük biztosan nem csereszabatos az életterünk sem, akár technikai, sem technológiai, vagy bármilyen más szempontból sem, így nincs is értelme a kapcsolat felvételnek, csak az az állatkerti séta lenne, amiben kölcsönösen megállapítanánk egymásról, hogy ilyenek márpedig nem is léteznek.
  A másik csoport az érdekesebb számunkra, akik viszont nem ebben a térben, hanem akik csak az időben léteznek, akik csak időutazóként járnak itt a földön, nem valahonnan jönnek, hanem egy jóval későbbi  földi korból, amikor már megvalósul pl. a teleportáció, vagyis az időutazás, amit meg is tesznek rendszeresen. Szinte minden korban jártak már itt. Sőt akár most is itt vannak megfigyelőként, receptorként, de nem avatkozhatnak be a sorsunkba, hiszen az időtörés lenne, a múltba avatkozás anakronisztikus lenne. A megjelenési formáikat megválaszthatják, mert az akkorra kialakult testformájuk szokatlanok lennének számunkra. A nagy szemek pl. a nap hiányában a kevés csillagközi  fény miatt módosult olyanra, vagy a szájszervek sem a többfogásos fatányéros zabálásról szólnak már és a testformáik sem a fizikai munka és igénybevétel szükségszerűségét tükrözik. A kapcsolat velük tehát így csak egyoldalú lehet, mert ha ők akarnak találkozni velünk, azt megtehetik, mint ahogy meg is teszik amikor csak akarják, mi nem találhatunk rájuk, hiszen nem a mostani térben léteznek valahol, hanem majd csak egy későbbi korban valamikor.
  Ezért az ufókutatás most kicsit anakronisztikus előemberi hóbortnak tekinthető csak, nem véletlenül sikertelen, ez pusztán csak illúzió, kidobott pénz, hiú ábránd marad csak.